Az egyszerű pedagógusok jelentős része erre a kormányra szavazott, mert bíztak benne, hogy hamarosan és látványosan megemelkedik a jövedelmük, valamint elhitték azt is, hogy elrendelik a pedagógusok tekintélyének visszaállítását, törvénybe foglalják, hogy a pedagógust mindenkinek kötelessége tisztelni.

Ezért az egyszerű pedagógus természetesnek vette, hogy államosítják az intézményeket, s azt is, hogy a gyermekeket, tanulókat és a szülőket megfosztják azoktól a jogaiktól, amelyekkel az elmúlt húsz évben felruházták őket. Az egyszerű pedagógus nem gondolkodott el azon, miért is jó, ha ki lehet zárni kötelességszegés miatt, fegyelmi úton akár a hatéves gyermeket is az iskolából, s azon sem, miért kell megbuktatni a gyermeket, ha lassabban halad az első-negyedik évfolyamokon, mint ahogy azt egy íróasztal mellett a bürokraták kigondolták. Nem okozott fejtőrést az sem számára, amikor megszüntették a tanulók szöveges értékelését?. Sőt! Ezeket a változásokat támogatta. Ezekben az intézkedésekben vélte ugyanis felfedezni a pedagóguspresztízs visszaállítását. Az egyszerű pedagógus úgy gondolta, ha nem a polgármesternek, nem a képviselő testületnek lesz „kiszolgáltatva” az iskola, akkor biztosan megérkezik számlájára időben a fizetés, ezért jobb gazda az állam, mint az önkormányzat. Az egyszerű pedagógus nem bánja, hogy kötelező lesz a tanterv, amelytől nem lehet eltérni, legalább nem kell bajlódnia a helyi tanterv elkészítésével, nem bánja, hogy megszűnik az intézmény, amelyben dolgozik, mert beolvad egy hivatalba, legalább pontosan meghatározzák mi a teendője és helyrerakják helyette a problémás szülőket. Jöjjön a szakfelügyelő, majd átverem, gondolja, jöjjenek a leépítések, úgysem engem érint, hanem azokat, akik nem férnek a bőrükbe.

A mindenható vezér, a mindent megoldó állam eszméje, része a közgondolkodásnak. Miért gondolná ezt másképpen az egyszerű pedagógus, mikor hallgatóként nem tanulta, a ma és a jövő hallgatója sem tanulja – mert nem része a pedagógusképzés tananyagának – a demokratikus jogállam lényegét, az alapvető emberi jogokat, az európai értékrendet. Ezért nem is adhatta át ezeket az ismereteket egykori tanítványainak, mai tanítványai szüleinek, mint ahogy nem adhatja át azokat a mostani és az eljövendő tanítványainak sem. Miért éppen a pedagógus - miért nem a jogász, az orvos, a népművelő, a könyvtáros, a mezőgazdász stb. - jönne rá arra, hogy az állam semmivel sem lett jobb, mint amilyen 1990. előtt volt? Miért éppen a pedagógus kezdene el kételkedni abban, hogy a helyi közösségek érdekeit jobban megóvja az állam, mint egy választott testület, mikor az országgyűlési képviselő-polgármesterek adták szavazatukat az önkormányzatiság felszámolásához? Miért éppen a pedagógusnak kellene felismernie, hogy amikor hatalmas plakátokon Magyarországnak tiszteletet követel a kormány, akkor valójában mindenkinek azt üzeni, jaj annak, aki másképpen gondolkodik, mint „ő”. Mert tiszteletet nem elrendelni, hanem kiérdemelni lehet, akár pedagógusról, akár kormányról van szó. Az a rombolás pedig, amit a kormány végez, nem tiszteletet, hanem félelmet kelt. [Mellesleg, lassan nincs mit összetörni a porcelánboltban...]

Miért a pedagógusnak kellene felháborodnia azon, hogy ettől a tanítási évtől kezdődően azt, aki tizenötödik életévére nem fejezi be az általános iskolát, kötelező átirányítani a semmilyen végzettséget nem biztosító HÍD-programba, és ez a sors vár arra is, aki nem jut be az általános iskola után még a szakképzésbe sem? Miért a pedagógusnak kellene felháborodni azon, hogy a hároméves szakképzés színvonala alig lesz magasabb, mint a betanított munkások képzése, hogy megint lehet szóbeli felvételi vizsga a középiskolában, és így a gimnáziumba való bejutás és onnan a felsőoktatásba történő belépés ismét kevesek kiváltsága lesz? Hol vannak a szülők, hol vannak a diákok? Nekik kellene felháborodniuk. Nem teszik! Ők is bíznak! "Csak másokkal, mások gyermekeivel történhet rossz, ahhoz pedig semmi közünk."

Az egyszerű pedagógus akkor kezdett el először hosszabban elgondolkodni a köznevelés új rendszerén, amikor hallotta, olvasta valahol, hogy bezárják azokat az általános iskolákat, amelyekben nincsenek párhuzamos évfolyamok (több száz ilyen iskola létezik). Igazán pedig akkor kapta fel a fejét, amikor azt hallotta valahol, hogy heti harminckét órát kell bent lennie az iskolában, esetleg huszonhat órát kell tanítania, s további hat órát helyettesítenie a hiányzó társait. Nem azért lett gondterhelt, mert ezzel a megoldással feleslegessé válhat több tízezer kollégája, hanem azért, mert egyre valószínűbb, hogy csak a munkaterhei nőnek, a fizetés viszont nem. Szertefoszlani látszik a mindenható állam illúziója.

Nehéz helyzetben van a pedagógus társadalom? Igen! Miért? Mert magára maradt. Mert magára hagyták őket, egészen pontosan nem kaptak támogatást. Dönteniük kellene, tegyenek, ne tegyenek, mit tegyenek? Nem elég, hogy magányosak, még magányukban sem egységesek. Nem egységesek, és nem is hisznek önmagukban. Ezért nem fél a hatalom. Ezért meri a hatalom azt állítani, hogy minden rendben van.

A változáshoz arra lenne szükség, hogy az egyszerű pedagógus helyébe az öntudatos pedagógus, a tudatos polgár lépjen. A tudatos polgár, aki felismeri, hogy a tisztességes megélhetésnek nem lehet az ára a gondolkodás szabadságának a feladása. Erre a felismerésre azonban a pedagógusok egyedül nem juthatnak el, illetve kevés, hogy erre a felismerésre egyedül csak a pedagógusok jussanak el. Kell az összefogás!