Húsz év kellett ahhoz, hogy az országban élők túlnyomó többségénél beteljen a pohár, s 2010-ben elkeseredett lépésre szánják el magukat, megbuktassák a köztársaságot, megbuktassák a jogállamot, megbuktassák a demokráciát. Nem tudatos cselekedet volt ez nagyon sokaknál, hanem reflexió mindarra, ami a rendszerváltás óta történt vagy nem történt meg ebben az országban.
Az igazság az, hogy hihetetlen nehéz megfogalmazni, mi is váltotta ki azt a társadalmi elégedetlenséget, amely korlátlan hatalomhoz juttatott egy olyan politikai erőt, amely már egyszer bebizonyította, hogy a hatalommal nem él, hanem visszaél. Három és fél év távlatából is nehéz választ adni arra a kérdésre, miért nem volt elég erős a társadalom önvédelmi képessége annak megakadályozásához, hogy bármelyik elit megragadhassa a teljes politikai hatalmat megkapva így annak lehetőségét, hogy ezzel visszaélve megszállhassa valamennyi létező hatalmi ágat. Nehéz, hiszen ebben az országban negyven évig működött a pártállam, negyven évig egyedül az állampárt hozhatott politikai döntéseket, kisajátítva e döntések végrehajtásához a névleg működő Országgyűlést és az egyre szakszerűbbé váló közigazgatást. Így nagyon-nagyon sokan emlékezhettek volna még a közelmúltra, amikor a pártérdekek felülírták a szakmai, a gazdasági érdekeket, amikor a mindenható pártitkár eldönthette, hol épüljön kórház, kik kapjanak lakást, kik lehetnek vezetők. Húsz év kevés volt annak elfogadtatásához, hogy ami nem tilos, az szabad. Húsz év kevés volt annak megértetéséhez, hogy mindenki felelős önmagáért és embertársaiért. Lehet, hogy a rendszerváltás illúzió volt? Lehet, hogy a rendszerváltás nem a tömegeknek, csak a hatalomba kívánkozóknak volt igazán a szívügye? Lehet, hogy a rendszerváltás utáni társadalmi berendezkedés hibáit nem lehetett korrigálni?
Az tény, hogy a rendszerváltás hajnalán a közel ötmillió szavazó több, mint kilencven százaléka a rendszerváltó, ellenzéki pártokra adta a szavazatát. Arra nézve, hogy ezek közül hányan tudták, milyen következményekkel jár a gazdaság átalakítása, a privatizáció, a mezőgazdasági szövetkezetek megszüntetése, s hányan hitték azt, hogy a piacgazdaságban néhány év alatt úgy fogunk élni, mint az osztrák szomszédok, hiteles információk nincsenek. Feltehetően sokan, nagyon sokan hitték azt, hogy nem kell sokáig várni, s mindenkinek jobb lesz. Nem a szabadságjogok kiteljesedése, nem az emberi méltóság tisztelete, nem a többpártrendszer utáni vágy, hanem a nyugati kocsi, a saját lakás, a növekvő bérek utáni sóvárgás volt az, amely miatt sokan "jobbra" húzták az x-et kilencvenben. Ez volt milliók illúziója a gyors és könnyű változásokban, s ezt nem oszlatták szét a szavazók kegyéért induló pártok. Lényegében ez volt az ősbűn, amelynek fogságából soha, és most sem tud szabadulni az, aki sikeres akar lenni a választási megmérettetésekkor. A rendszerváltástól 2010-ig tartó időszak a be nem váltott ígéretek, a teljesített, de következményeiben káros ígéretek, a teljesített és visszavont ígéretek korszaka volt. Olyan korszak, amelyben a rövidtávú politikai érdekek miatt sosem születhetett megegyezés a pártok között az ország hosszútávú fejlődését meghatározó kérdésekben. Olyan korszak, amelyben keveseknek nagyon sok, sokaknak viszont nagyon kevés jutott. Olyan korszak, amelyben nem sikerült megtalálni a gazdaság fejlesztésének helyes irányát, amelyben nem sikerült megtalálni a szociális rászorultsághoz igazodó támogatási rendszert, amelyben nem sikerült kialakítani a tényleges tudást és teljesítményt elismerő karrier rendszereket, olyan korszak, amelyben nem lehetett sikeres, aki mögött nem volt "biztos háttér". Ezekben a tévutakban minden kormánynak volt több-kevesebb szerepe.
A 2002-től 2010-ig tartó időszak azonban gyökeresen eltért minden korábbi időszaktól. A kormány beváltotta ígéreteit. Az úgynevezett száznapos program keretében végrehajtja a teljes közalkalmazotti szféra ötven százalékos béremelését 2002 szeptembertől. Egyszeri tizenkilencezer forintos juttatást ad a nyugdíjasoknak, harminc százalékkal megemeli az ösztöndíjakat Ezek a kiadások nettó százötven milliárddal terhelik meg a költségvetést. Miután az önkormányzatok a következő években nem kapták meg a fedezetet a megemelt közalkalmazotti bérek kifizetéséhez, ettől az időszaktól kezdődően az önkormányzati rendszer egyre súlyosabb pénzügyi helyzetbe került. 2006-ban a kormányzó pártok súlyos vereséget szenvedtek a helyi önkormányzati választásokon. Egy kivételével minden megyében ellenzéki többségű és vezetésű közgyűlés alakult. A városokban szinte valamennyi polgármestert az ellenzék adta. Ezért "kettős hatalom" alakult ki az országban. Az ellenzéki önkormányzatok minden lehetőséget megragadtak ahhoz, hogy megnehezítsék a gazdasági válság miatt egyébként is egyre nehezebb kormányzati munkát. A hatalom elvesztésének pillanatától kezdődően pedig a Fidesz tudatosan megakadályozott minden olyan kísérletet, amely a nagy ellátó rendszerek – oktatás, egészségügy, helyi önkormányzatok – megreformálását szolgálták volna (a Fidesz kezdeményezésére 2008-ban megtartott úgynevezett szociális népszavazáson döntöttek úgy a választók, hogy nincs szükség vizitdíjra, képzési hozzájárulásra, kórházi napidíjra). Tudatosan lejáratták, késleltették, a kormány minden intézkedését (például egy járványveszélyes időszakban, a gyermekek, a kismamák egészségét veszélyeztetve ellenpropagandát fejtettek ki az ingyenes influenza elleni vakcinával szemben). Nem járultak hozzá az Országgyűlésben a kétharmados döntést igénylő kérdések – mint például a kötelező önkormányzati társulások létrehozása – meghozatalához. Az úgynevezett öszödi beszéd után pedig a Fidesz lényegében bojkottálta a parlamenti munkát és a politizálást kivitte az utcára. A 2009-ben felálló szakérői kormány az államcsőd elkerülése érdekében adóemelést, nyugdíjcsökkentést, bérbefagyasztást és számos más népszerűtlen intézkedést hajtott végre, megmentve így az országot a csődtől, magára haragítva nagyon sokakat.
2010-re az ellenzéknek minden összejött, minden összeérett. Bevált a "minél rosszabb, annál jobb" lejárató taktika, melyet nem tudott ellensúlyozni a kormányzat gyenge tájékoztató tevékenysége. Így sikerült lejáratni a konszolidáció eredményeit. Sikerült agyonhallgatni az uniós forrásokból végrehajtott vagy megkezdett fejlesztéseket. Sikerült elterelni a figyelmet arról, milyen nagy a felelőssége az ellenzéknek a kialakult helyzetért. 2010-ben a szegények megmentőre vártak. A szegényektől félők rendteremtőt akartak. A helyüket keresők biztos iránymutatásban reménykedtek. Miután még a mértékadó politológusok között is akadt olyan, aki a két választási forduló között nem látott veszélyt abban, ha egy pártszövetség kétharmados hatalomhoz jut, a választók megadták a lehetőséget a rendszerváltás visszafordításához.
A koalíció jól sáfárkodott a választói bizalommal. Nem csak a jogállamot bontotta le, hanem megregulázta szinte az egész országot. Kétségbe vonta a fél ország, mindenekelőtt a másképp gondolkodók, a köztisztviselők, a rokkantnyugdíjasok, az előrehozott nyugdíjasok, a szociális ellátásban részesülők, a pedagógusok megbízhatóságát. Rendészeti üggyé nyilvánította az iskolai fegyelem fenntartását, bűncselekményé a hajléktalanságot. Megnyitotta a börtön kapuit a tizenkét éves gyermekek előtt, viszont bezárta az iskolák kapuit a bármely okból lemaradó tizenhat évesek előtt. Csökkentette a legszegényebbeknek jutó alamizsnát, viszont megnövelte a leggazdagabbak jövedelmét. A szegény még szegényebb, a gazdag még gazdagabb, a kiszolgáltatott még kiszolgáltatottabb lett. Az ország jobban teljesít állítja a kormány. Csakhogy ország alatt kizárólagosan a hatalomban lévők családtagjait, iskola és kollégiumi társait, haverjait, üzlettársait értik. Ők azok, akik pályázatot nyernek, akik részére újra osztották a földet, a dohánypiacot. A többieknek közmunka jut, amelynek keretében utcát söpörhetnek, árkot tisztíthatnak azok is, akiknek diplomája, szakmája van, a minimálbérnél kevesebb összegért. A szociális népszavazásnak is láthatók az eredményei: az egészségügyben heteket, hónapokat, éveket kell várni arra, hogy valaki sorra kerüljön. A felsőoktatásba a szegény családok gyermekei államilag finanszírozott férőhelyek hiányában alig-alig juthatnak be.
A pohár már régen túlcsordult. Mégis halvány a remény a váltásra. Nem csak azért, mert a választási rendszer az ellenzék számára kedvezőtlen. Nem csak azért, mert a határon túli magyarok feltehetően a kormányerőket támogatják majd. Hanem elsősorban azért, mert nincs választható másik oldal, mert nem láthatók a kormány által nyújtott megoldásokkal szembeállítható válaszok az emberek problémáira. A jelenlegi állás szerint ezért úgy indulhat az ország 2014-ben az urnák elé, hogy lényegében a választói bölcsességen és a szerencsén múlik, marad-e ez a hatalom, vagy sem. Így a választói bölcsességen és a szerencsén múlik az is, visszamegyünk-e Ázsiába, vagy maradunk Európában?
Szüdi János
Utolsó kommentek