A bohóc, amely ellepte az utcákat, a tereket, és beköltözött levelesládáinkon keresztül otthonainkba, megérdemelné, hogy bekerüljön az alaptörvénybe, az állami jelképek közé. Megérdemelné, csak nem ebben a formában, hanem úgy, ahogy általában a bohócok megjelennek, széles mosollyal arcukon, hatalmas könnyeket hullajtva.

Hiszen ennél jobban nem is lehetne jellemezni az elmúlt négy évet, a mára kialakult helyzetet, köz- és magán állapotainkat. Mára minden cirkusszá vált! Cirkusszá, abban az átvitt értelemben, amikor a valóság torz tükrét vetítik ki a falra, igazság gyanánt. Cirkusszá vált mindaz, ami korábban szent volt mindenkinek, aki hitt abban, hogy léteznek szabadságjogok, létezhet egymás kölcsönös tisztelete, létezhet szolidaritás, létezhet tisztesség. Nem, ezek a dolgok mára már nem léteznek, nem létezhetnek! A porondmester mindezt elpusztította, epigonná silányította. A porondmester, aki kezében a lovaglóostorral, állatok módjára ráterelt mindenkit egy olyan útra, amelynek a végén ketrec található, a túloldalán szakadékkal. Ennek az útnak két oldalán mély árok van azoknak, akik nem jutnak el a végére, hiszen senki nem maradhat az út szélén. Az előadás folyamatos. Mindenki részt vesz benne. Mindenkinek jut szerep, és mindenki néző is. Sőt mindenki író és rendező, dramaturg és díszletező, súgó és sminkelő. Senki nem állíthatja, hogy kívülálló, akármelyik politikai oldalon áll, vagy nem áll, akár hívő, akár ateista, akárhol él az országban, akárhány éves, akár családos, akár nem az, akár van gyermeke, akár nincs, akármit csinál, tesz, vagy nem tesz, akár gazdag, akár szegény, akár tanult, akár tanulatlan. Mert az, hogy valaki papírra véshesse, miszerint ő megállapodott a múlt, a jelen és a jövő magyarjaival, hogy mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül, valóban a múlt és a jelen magyarjainak közös vétke, amely meghatározza a jövő magyarjainak a sorsát is. Ez a vétek nem több és nem kevesebb a megalkuvásnál, a túlélésre játszásnál, a felelősség elhárításnál, a másra mutogatásnál. Ennek a véteknek köszönhetően a közeljövőben megkezdődhet az újabb mutatvány, a választási cirkusz, amely azt hivatott igazolni, hogy hazánkban demokrácia van, hiszen a választópolgárok szabad akaratuk szerint dönthetnek a hatalom sorsáról. Miközben mindenki tudja, hogy ez a választás az útnak egy olyan sajátos szakasza, amelynek az egyik fele az, amelyen a hatalom leváltására készülők haladhatnak sokkal göröngyösebb, mint az az oldala, amelyen a hatalomban lévők igyekeznek a célba jutni.

Nem véletlen, hogy a bohóc fején nem csörgősipka van. Nem véletlen, hiszen akkor nem a bohócot, hanem az udvari bolondot látnánk. Az udvari bolondot pedig ez a hatalom nem szeretheti, hiszen az udvari bolond legfontosabb feladata, hogy az igazságot a tréfa köntösébe öltöztetve eljuttassa a legmagasabb fülekbe. Országunkból az udvari bolondokat száműzték, ezért a bohócokon a sor. A bohócokon, mert a bohóc sem azért nevet, mert jó a kedve. Az igazi bohóc – no, nem azok, akik a bohóc kellékei mögé bújva intéznek támadást azok ellen, akivel nem értenek egyet – csetlik, botlik nagy cipőjében, színes, bő bugyogójában, harsányan kacag, hangosan sír, trombitálva fújja az orrát, mindent elkövet, azért hogy másokat jó kedvre derítsen. Nevetni azonban csak ott lehet tiszta szívből, ahol szabadság van.

Jó, hogy a nevető bohócot biggyesztették az ellenzék vezérei közé. Legalább így eljutottak négymillió postaládába. Legyen ez a nevető bohóc az összefogásnak, annak a reménynek a szimbóluma, hogy április hetedikén együtt nevethetnek a Bohóccal azok, akik úgy gondolták az előző napon, hogy a jogállam nem azonos a cirkusszal.

Szüdi János